– 16 éves vagyok, nemzetiszocialista beállítottságú. Egy éve veszek részt a mozgalomban. Ez egy nemzetközi mozgalom, az összes szkinhed, nemzetiszocialista összetart. Vannak egyesületek, például a Vér és Becsület, õk hungarista eszméket vallanak. Haveri társasággal el szoktam járkálni a rendezvényeikre, zászlót tartok, meghallgatom a beszédeket, verseket, koncertekre járunk.
– Hogy kerültél a mozgalomba? 
– Megismertem egy szkinhed srácot, akitõl bakancsot akartam venni, õ gyõzött meg. 
– Mirõl gyõzött meg? 
– Arról, hogy az országot, meg az egész világot egy bizonyos faj uralja, szerintük a zsidó. Meg kell tisztítani az országot ezektõl a parazitáktól, mert csak kihasználják az országot. A történelemkönyvekben is le van írva, hogy mindenhonnan kiûzték õket, ennek valami oka csak van.
– Te ismersz zsidó embert?
– Igen. 
– Illik rá az elõbbi jellemzés?
– Illik, egy álszent. Saját testvérét eladná pénzért.
– Honnan tudod?
– Beszélgettem vele. 
– Megkérdezted, hogy uram, ön tényleg eladná a saját testvérét pénzért, és azt felelte, igen? 
– Nem, csak annyira átitatja az életét a pénz, hogy szerintem már nincs semmi célja, csak hogy minél több pénze legyen, és minél sikeresebb legyen.
– Honnan ismered ezt a személyt?
– Találkoztam vele az utcán. Ortodox zsidó, leszólítottam. Megkérdeztem, miért van az országomban. Azt mondta, õ itt született, a családja is itt él már évszázadok óta, õ innen nem akar elmenni. De megmondom az õszintét, elég barátságos volt velem szemben, pedig én az ellensége vagyok. 
– Ebben a náci ruhában szólítottad le, amit most is viselsz?
– Igen. Huszonöt-harminc körüli férfi volt.
– Azt mondod, barátságos volt ez az ember. 
– Igen, aztán rájött, hogy én nem nagyon kedvelem a fajtáját.
– Van itt egy logikai bukfenc. Hallottál a zsidókról egy információt, utána akartál járni, de már az elsõ tesztnél érezte az illetõ, akit leszólítottál, hogy nem kedveled. 
– Igen.
– Tehát még nem gyõzõdtél meg arról, hogy igaz volt-e a híresztelés, hiszen õ nem ismert el semmit a vádakból, te ennek ellenére nem kedveled.
– Igen, ez így van.
– Nincs itt ellentmondás?
– De lehet, hogy van. Viszont nekem olyan érveket hoztak fel, amik bizonyították, hogy ezek veszélyesek a fehér fajra. Nem azért hibáztatom, mert zsidó, azért hibáztatom, mert itt van, kihasználja az országomat, az egész világ fölött õk uralkodnak. 
– Elismerte ezeket a felvetéseket? 
– Dehogyis. Csak a szavaiból szûrtem le.
– Tehát beszéltél ennek a „fajnak” egy reprezentánsával, aki ugyan nem ismerte el az állításokat, de te úgy érezted, azért mindez igaz.
– Igen. Ez genetika, nekik ez a vérükben van. 
– Hogyan csatlakoztál a hungaristákhoz? Volt valamiféle beiktatás?
– Nem, elõször egy embert ismertem meg, aztán õ bemutatott több szkinhednek, összebarátkoztam velük. Társasági életet élünk, eljárkálunk koncertre, megemlékezésekre, könyveket adunk egymásnak, beszélgetünk. 
– Nem gondolod, hogy ha állandóan az egymástól kapott könyveket olvassátok, egyoldalúvá válik az ismeret? 
– De, én mindig is azt mondom a bajtársaimnak, hogy az ellenséget is meg kell ismerni. Még nem olvastam a Sorstalanságot, de tervezem. Meg akarom ismerni, hogy mit hazudott az az ember. 
– Eleve úgy indulsz neki, hogy hazudott.
– Igen, azt hazudta, hogy õ Auschwitzban volt.
– Szerinted nem volt?
– Nem volt.
– Auschwitz létezõ város? 
– Igen, létezõ.
– Volt ott koncentrációs tábor?
– Volt. 
– Kiket vittek oda? 
– Zsidókat, cigányokat, homoszexuálisokat, különbözõ szekták tagjait, vitték a közönséges bûnözõket.
– Akkor miért gondolod, hogy Kertész Imre hazudik? És min változtatna, ha a több millió ember között nem lett volna ott? 
– Azon, hogy ezért kapott Nobel-díjat. Nem azért, mert jó könyvet írt, hanem mert zsidó. 
És most elárulom önnek, ezt nem csak én mondom. Van olyan felnõtt ember itt az iskolában, aki egyetért velünk, hogy a zsidó igenis kihasználja az embereket. De õ nem gyûlöli õket, azt mondja, õ keresztény. 
– Tanár?
– Igen. De többet nem mondok róla, nem akarom veszélyeztetni az állását. 
– Nem szóltak még, hogy „NAZI” feliratú jelvénnyel járkálsz az iskolában? 
– Ez nem önkényuralmi jelkép.
– De az a másik, ott mellette, hasonlít egy horogkeresztre.
– Ez egy vaskereszt, és ez sem számít önkényuralmi jelképnek. 
– Az egész öltözeted messzirõl elárulja a meggyõzõdésedet, én is ez alapján szólítottalak le. 
– Persze, katonai cuccok, kopasz fej, fehér fûzõs bakancs, betûrt nadrág, jelvények. Ez van. 
– Azt akarom kérdezni, hogy ennek az üzenetét vették a tanárok? 
– Igen.
– És? 
– Eleinte nem szóltak, de késõbb kicsit elvetettem a sulykot, például horogkeresztet, nyilaskeresztet rajzoltam a tolltartómra. Meg volt egy eset, amikor nyelvtanból írnunk kellett egy másolási feladatot, én Adolf Hitler hadosztályának az élettörténetébõl írtam. Ez az igazgatónak és a nyelvtantanáromnak sem nagyon tetszett. De hát az a könyv sincs betiltva. 
– Szüleid mit szólnak a meggyõzõdésedhez?
– Édesanyám nevel engem meg a kishúgomat. Már nem nagyon szól ezekért, csak annyit, hogy ne nagyon hangoztassam. 
– Óvni próbál.
– Persze, mint minden édesanya. Eleinte megengedte, hogy fehér fûzõt tegyek a bakancsomba, de a kopasz fejért szólt, aztán bejött a szigorítás, mert kicsit rossz tanuló vagyok, kicsit lusta. 
– A bajtársak nem mondják, hogy jó tanulással hozhatnál dicsõséget a mozgalomnak? 
– De, mondják, hogy tanuljál, abból is okosodsz, és hasznára lehetsz az országodnak és a mozgalomnak. 
– Apukád?
– Édesapám nagyon kicsi koromban elhunyt. Azóta volt egy nevelõapám, azzal nyolc évig volt együtt édesanyám, aztán elváltak, és most egyedül nevel. 
– Azt mondtad, meg kellene tisztítani az idegen fajtól az országot. Kiket értesz idegen alatt? 
– Beleértem a zsidót, cigányt és a többi, más nemzet embereit.
– Mit jelentene konkrétan a megtisztítás?
– Hogy elküldjük õket az országunkból. A cigányt Romániába, a zsidókat Izraelbe, a kínait Kínába.
– Ki a példaképed?
– Szálasi Ferenc.
– Szerinted õ mi jót tett az országért? 
– Jót akart tenni, csak erre nem volt ideje, mert jött a háború. Szerintem elõször a háborút kell megnyerni, és utána építeni. 
– Amikor egy idegennel beszélsz, érzed belül a gyûlöletet? Vagy csak tudod, hogy az idegent utálni kell? 
– Nem azt mondanám, hogy gyûlölöm õket, hanem nem szeretem, hogy itt vannak. Kezdem unni, hogy végigmegyek az utcán, és itt egy négerbe, ott egy kínaiba, egy zsidóba és egy cigányba ütközök, és már alig látok egy normális, fehér embert. 
– Én normális, fehér embernek látszom?
– Igen.
– És ha azt mondom, zsidó vagyok? 
– Akkor befejezzük a beszélgetést.
– Te színmagyar vagy?
– Igen, három generációra visszakutattam a családfámat.
– És ha a negyedikben van valami idegen vér?
– A Waffen SS-en belül is három generációra kellett visszakutatni a családfát. Ha akkor megfelelt, szerintem most is megfelel. 
– Beszéljünk az afroamerikai tanárodról. Mennyi ideig tanultál a keze alatt? 
– Ha jól emlékszem, két vagy három tanórát.
– Az osztálytársaid azt mondták, azért mentél át egy másik csoportba, mert zavart a bõrszíne. Így volt? 
– Igen, zavart. Sok magyar diák tanul azért, hogy tanár lehessen. Ez egy jó hírû iskola, sokan szeretnének itt tanítani, képesek is lennének rá, de amikor jelentkeznek, beleütköznek egy falba. Ebbe az emberbe, aki beásta magát ide, itt él a családja is, és nem rúgják ki egy magyar miatt, mert az ártana az iskola imidzsének. 
– Kinek jelezted, hogy más tanárnál szeretnél tanulni?
– Nem jeleztem senkinek, fogtam magam, és a következõ órára már nem mentem, hanem átültem egy másik csoportba.
– Ilyen egyszerûen át lehet menni?
– Elõbb cselekedtem, aztán beszéltem.
– Kinek kellett ezt tudomásul venni? Az osztályfõnök bólintott rá?
– Nem, annak a csoportnak a tanára, ahová átmentem, vele nagyon jó kapcsolatban vagyok. És édesanyám is tudja. 
– A tanár azzal is tisztában van, hogy miért jöttél el az eredeti csoportodból? 
– Igen, de nem ért velem egyet. 
– Nem lett ebbõl ügy? 
– Semmi.
– Lehet, hogy az osztályfõnököd vagy az igazgató nem is tudja?
– De, tudják.
– Az okot is?
– Persze.
– És nem próbáltak jobb belátásra bírni? 
– Dehogynem. Nagyon sokat vitatkoztunk arról, hogy miért vallom hungaristának magam, kérték, gondoljam végig. Hazamentem, leültem, végiggondoltam, és arra a következtetésre jutottam, hogy ez nem jó. Engem egy néger ne tanítson! 
– Neki is megmondtad ezt?
– Nem, nem állok szóba vele. 
– Nem gondolod, hogy ebbõl még problémád lehet?
– De. Nagyon sok problémám lesz az életemben a felfogásom, az öltözködésem miatt. Biztos kirúgnak egy-két munkahelyrõl, vagy kinéznek egy-két társaságból, erre felkészültem, már az elején megmondták a bajtársaim, hogy ez egy rögös út.
– Hány ember szimpatizál Magyarországon a mozgalmatokkal?
– Csak tippelni tudok, szerintem egymillió.
– Ahhoz képest kevesen vállalják fel ennyire nyíltan, mint te. 
– Más az öltözködés, és más, hogy belül mit érez. Én annyi embert ismerek, aki úgy öltözik, mint a mai srácok, diszkózik, zselézi a haját, de közben úgy gondolkozik, mint én. A Becsület napjára is eljön egy csomó haverom, persze nem egyenruhában, hanem napszemüvegben, sapkában, hogy azért az egyetemrõl vagy az iskolából ne rúgják ki. 
– Az elõbb azt mondtad, elhiszed, hogy a második világháború idején voltak koncentrációs táborok. 
– Igen.
– Mi az álláspontod arról a tevékenységrõl, ami ott zajlott? 
– Nagyon helyes. Igenis jól cselekedett Adolf Hitler. Róla az a véleményem, hogy olyan erõs személyiség, amilyen szinte csak ezerévente szokott születni. Ha lenne egy hozzá hasonló ember Magyarországon, már rég a hungarista párt uralkodna. 
– Hitler a halálba küldte az embereket. Erre mondod, hogy jól tette?
– A zsidókat?
– Te mondtad, hogy Auschwitzban zsidók is voltak.
– Munkába küldte õket, munka közben lesoványodtak, meg éhen haltak, mert betegségek pusztítottak, és a hullákat késõbb elégették. Tudom, hogy voltak atrocitások is; brutális SS-katonák, tisztek agyonlõtték õket, de ez annyira engem nem érdekel. 
– Egyetértesz mindezzel? 
– Én azzal nem értek egyet, hogy õ ölte meg õket: nem tudtak olyan dokumentumot elõkeríteni, amin Hitler aláírásával az áll, hogy irtsuk ki a zsidókat, jöjjön a végsõ megoldás. Nem hülye a német, miért irtotta volna ki az ingyen munkaerõt? 
– Ha látnál ilyen dokumentumot, elhinnéd, hogy igaz?
– El. De ha lett volna ilyen parancs, hogy irtsuk ki a zsidót, akkor irtsák. Ennyi.
– Te is megtennéd? 
– Csatlakoznék. 
– Tevõlegesen?
– Tevõlegesen. Szívesen lennék egy koncentrációs táborban õr vagy katona.
– Vállalnál fizikai erõszakot más ember ellen? 
– Ha nagyon szükségesnek látnám, akkor biztos. 
– Mondjuk egy rab tiltott területre téved, mert észrevesz valami élelmet, és napok óta nem evett. 
– Akkor lelövöm, mert neki nem szabad odamennie. Megmondjuk az elején, hogy nem szabad. 
– Honnan van ennyi gyûlölet egy tizenhat éves emberben, hogy még magnóra is mondja az elvetemült gondolatait? Gondolkoztál ezen?
– Gondolkoztam. Onnan, hogy egyszerûen elkeserítõ, hogy szeretem a hazámat, akármit megtennék azért, hogy boldogan éljenek a benne élõ emberek, de közben az idegenek tönkreteszik. 
– Ti szegények vagytok?
– Megvagyunk, nem szûkölködünk, mint egy átlag magyar család. 
Van autónk, két tévénk, házunk van, családi ház, tetõteres, fent három szoba, lent amerikai konyha, fürdõszoba és még egy szoba, összesen négy szoba.
– Voltál már szerelmes?
– Igen.
– Mi történne, ha mondjuk beleszeretnél egy lányba, akirõl késõbb kiderülne, hogy idegen?
– Volt is egy ilyen eset egy cigánylánnyal. Még nem szerettem bele, csak összejöttünk.
– Nem láttad rajta, hogy cigány?
– Találkoztunk, sápadt, fehér lány volt. Úgy jöttem rá, hogy átmentünk hozzá: látom ott az apja, sápadtfehér az is, fehér, magyar ember. Benyitunk a szobába, és megláttam egy oláhcigány nõt. Ez kicsoda? Az anyukám. Mindenki rám nézett. Mondtam, köszönöm szépen, ennyi elég volt, és otthagytam a francba. Utána kicsit pumpált a szívem, mi lett volna, ha bizonyos dolgok megtörténnek.
– Mi lett volna? 
– Ha lefeküdtünk volna, akkor összetört volna bennem minden, mert beleszerettem egy olyan fajta emberbe, akit utálok, utálom, hogy itt van az országomban. Nem tudtam volna vállalni a mozgalmat, mert elárultam volna a fajtámat. De most már elõvigyázatos vagyok.

***

– Ameddig Laci betartja az iskola szabályzatát, nincs mirõl beszélni – mondja az osztályfõnök. Laci egyébként is kiskorú, így nyilatkozatot csak szülõi beleegyezéssel tehetne, de higgye el, nem érdemes errõl cikket írni.
– Laci tizenhat éves, tehát nem kiskorú – mondok ellent a tanárnak, a beszélgetésen pedig túlvagyunk, döbbenetes volt. 
A pedagógus az afroamerikai tanár bojkottjára vonatkozó állítást is hárítja: Laci csak a szintfelmérõ dolgozatig járt a nevezett csoportba, aztán kiderült, tudása alapján nem ott van a helye. 
– Õ maga állítja, a tanár származása miatt ment át másik csoportba – vitatkozom az osztályfõnökkel, de mivel hajthatatlannak tûnik, búcsúzás elõtt közlöm vele: a Lacival folytatott beszélgetést megjelentetem, és néhány sorban lehozom az õ véleményét is, hogy nem lát kivetnivalót a diák magatartásában. 
A mindeddig ellenséges tanár hirtelen megváltozik. Elsírja magát. 
– Ne haragudjon – mondja –, ez a gyerek lassan tönkretesz. Természetesen tisztában vagyunk a nézeteivel, és higgye el, ha valaki, én igazán gyûlölöm a nácizmust. De nem akarom elveszíteni ezt a gyereket. Napi kapcsolatban állok az anyjával, és azon dolgozunk, hogy kiszabadítsuk a Vér és Becsület karjaiból. Lacival rengeteget beszélgetünk, bevontam egy fakultatív tevékenységbe, próbálom beilleszteni a normális tanulók közé. És talán meglepi, de Laci kifejezetten tehetséges. Ha viszont megjelenik az újságban a neve vagy az iskola neve, biztos, hogy másnap kirúgják. És akkor nem marad neki más, mint ez az undorító, agymosó mozgalom. Nagyon kérem önt, ezt is vegye figyelembe!