1906-ban alijázott Erec Jiszraelbe és 1910-ig mezõgazdasági munkásként dolgozott Júdeában, majd északon, a Galilban (Galilea). 1906-ban résztvett a Poale Cion ramlei konferenciáján, ahol pártplatformot hoztak létre. Ezen a gyûlésem Ben-Gurion már felemelte a szavát a diaszpóra-központú Poale Cion-programmal szemben és hangsúlyosabb Palesztina-központúsággal próbálta meg átitatni azt. Ennek megfelelõen a héber nyelvnek a jiddissel szembeni elsõbbségét hírdette meg. 1910-ben Jeruzsálembe költözött, és csatlakozott az Itzhak Ben-Zvi által szerkesztett Ha'Ahdut (Az Egység) nevû Poale Cion lap szerkesztõségéhez. Az 1908-9-es ifjútörök forradalom megragadta figyelmét, hiszen úgy tünt, lehetõség van arra, hogy a zsidók is megtalálják a helyüket egy modern multinacionális államrendszerben. 1911-ben Szalonikibe ment, ahol egyrészt törökül tanult, másrészt helyi zsidó munkáscsoportokkal alakított ki szorosabb kapcsolatot. 1912 nyarán a konstantinápolyi egyetemre iratkozott be, joghallgatóként. Politikai karrierje emelkedõ tendenciát mutatott, 1913-ban résztvett a XI. cionista kongresszuson (Bécs), és beválasztották a Poale Cion vezetõ testületébe. Ben-Gurion tanulmányait megakasztotta az elsõ világháború: és mivel félt attól, hogy ellenséges állam polgáraként a törökök ki fogják utasítani Palesztinából (orosz állampolgár volt), arra buzdította a jisuv, azaz a palesztinai zsidó közösség lakóit, hogy vegyék fel az ottomán állampolgárságot. Bár maga is felvette azt, de Ahmed Jamal pasa, a palesztinai és szíriai török csapatok parancsnoka számûzte az országból, mondván, hogy a Poale Cion programja ellentétben áll az Ottomán Birodalom érdekeivel. Alexandriába érvén találkozott Yosef Trumpeldorral és Vladimir Jabotinsky-vel, akik a palesztinai zsidó menekültek közül toboroztak egy létrehozandó zsidó katonai zászlóalj számára. Mivel az egység a törökök ellen harcolt volna, Ben-Gurion ellenezte felállítását, mivel úgy érezte, a jisuvot a törökök haragjának teszi ki. 1915 májusa már New Yorkban találta, ahol Ben-Zvivel együtt Hechalutz szervezetet alapított. 1918 elején, amikor Palesztina egy része már nem volt török uralom alatt, Ben Gurion indítványozta, hogy szervezzenek az Egyesült Államokban Zsidó Légiót, mely a brit hadsereg kötelékében harcol Palesztinában a törökök ellen. Maga is jelentkezett a Légió soraiba, melynek tagjaként 1918 nyarán elérte Palesztinát. 1919-ben az erec-jiszraeli Petach Tikván, Ben Gurion aktív közremûködésével új munkáspárt jött létre, az Achdut Haavoda. Ugyanõ volt egyik alapítója volt a baloldali szakszervezetnek, a Hisztadrutnak, sõt 1921 és 1935 között ennek fõtitkári tisztét is ellátta. 1930-ban az Achdut Haavoda és a Hapoel Hacair pártokból létrejött az egységes munkáspárt, a Mapai (Mifleget Poale Erec Jiszrael=Erec Jiszraeli Munkások Pártja), melynek nagyhatalmú vezetõje lett. E tisztségében "kétfrontos harcot" vívott: kûzdött saját pártja baloldali szélsõségeseivel, azaz a proletárforradalom elsõbbségét hírdetõ dogmatikus marxistákkal szemben, másrészt szembeszállt a jobboldali (revizionista) cionisták radikális nemzeti elképzeléseivel is. Ben Gurion mindig síkra szállt amellett, hogy csak zsidók végezzenek a fizikai munkát Palesztinában, ugyanakkor az osztályharcot nem tartotta alkalmazható eszköznek addig, míg ki nem épül a teljes vertikumú zsidó társadalom, illetve ennek osztályviszonyai. Éppen ezért nem utasította el a tõke részvételét az ország felépítésében. 1937-ig, a Peel-féle brit felosztási tervig Ben-Gurion ellenezte a revizionisták azon elképzelését, mely arra irányult volna, hogy a cionista mozgalom a britek ellenében teremtsen zsidó államot. Ugyanakkor élesen opponálta a pacifista Brit Salom csoport ideáját is, mely az arabokkal való békesség jegyében lemondott volna Erec Jiszrael zsidó többségérõl. 1934 októberében, a Hisztadrut és revizionisták közötti békülési politika jegyében megegyezett a revizionisták vezetõjével, Vladimir Jabotinsky-val, de 1935-ben a Hisztadrut tagjai referendumban utasították el a megegyezés végrehajtását. Ben Gurion 1935 és 1948 között a Jewish Agency Executivája (Végrehajtó Bizottság) elnöke volt Palesztinában. Támogatta a Peel-Bizottságnak az ország felosztására vonatkozó javaslatait és 1939 tavaszán résztvett a londoni kerekasztal-konferencián tárgyaló zsidó delegáció munkájában. Az 1939 májusában britek által meghozott, a zsidó bevándorlást korlátozó, és végsõ soron azt az arabok beleegyezésétõl függõvé tévõ Fehér Könyv intézkedései rendkívüli módon felháborították Ben-Guriont, de a nagy háború kitörése kapcsán mégis ezt kijelentette, úgy kell "harcolni az anticionista Fehér Könyv ellen, mintha nem lenne háború, és harcolni a németek ellen Anglia oldalán, mintha a Fehér Könyv nem is létezne." Mivel felismerte, hogy a britek nem akarják végrehajtani a Balfour-deklaráció határozatait, (melyet a Palesztinai Mandátum is tartalmazott), Ben-Gurion a cionista politika világháború utáni fõ céljának a zsidó állam kikiáltását tartotta. Az 1942-es Biltmore-i Program egyik megalkotójaként zsidó államszövetség (Commonwealth) létrehozását vette tervbe. A háború utáni brit munkáspárti kormány a Fehér Könyv politikájának folytatását célozta meg, ezért Ben-Gurion jóváhagyta a jisuv vezetõinek a britekkel szembeni fegyveres ellenállásra vonatkozó tervét, mely nem pusztán angol katonai célpontok elleni akciókat jelentett, hanem a bevándorlás segítését. A britek ugyanis az "illegálisan" Palesztinába érkezõ zsidók ezreivel megrakott hajókat visszafordították, vagy ciprusi táborokba zárták a jórészt a holocaust által érintett területekrõl, a koncentrációs táborokból érkezõ embereket. Ben-Gurion ugyanakkor ellenezte a Haganán kívüli két jobboldali zsidó katonai szervezet, az Irgun Cvai Leumi (Écel) és a Lohamei Herut Jiszrael (Lehi) britellenes merényleteit, mert szerinte azok alapjaiban veszélyeztetik a jisuv biztonságát. 1946-ban beleegyezett abba, hogy a jisuv katonai ereje, a Hagana (az Écellel és a Lehivel együtt) brit katonai célpontokat támadjon, mire a britek letartóztatták a Jewish Agency Végrehajtó Bizottságát (Executiva) és a Hagana vezetõit, akiket nemsokára azért szabadonbocsájtottak. Ben Gurion több nemzetközi fórumon is, így az Angol-Amerikai Vizsgálóbizottság (1946) és az ENSZ Speciális Bizottsága Palesztináról (UNSCOP, 1947) is bírálta a britek politikáját. Az 1946-ban megrendezett XXII. cionista kongresszuson tovább erõsödött pozíciója, hiszen a gyûlésen az õ aktív szereplése miatt is leszavazták Chaim Weizmann azon javaslatát, mely további kerekasztal-tárgyalásokra szólított fel, így a túl kompromisszumkésznek tartott Chaim Weizmannt a Cionista Világszervezet vezetõjeként már nem választották újjá. Mikor Ben-Gurion visszaérkezett Palesztinába, fõ célja az volt, hogy minél inkább felkészítse a Haganát az arabokkal való várható masszív fegyveres konfliktusra. Neki jutott az a történelmi feladat, hogy 1948. május 14-én, Tel-Avivban kikiáltsa Izrael Államot és felolvassa az új ország Függetlenségi Nyilatkozatát. Az átmeneti kormányban miniszterelnök és védelmi miniszter lett, majd az 1949 elején megtartott elsõ parlamenti választás után létrejövõ koalíciós kormányban - egészen 1953 decemberéig, elsõ visszavonulásáig - szintén ugyanezeket a posztokat töltötte be. 1955 februárjában felkérték, hogy Moshe Sarett kormányában csatlakozzon a kormányhoz, ahol ismét védelmi miniszter lett. A (harmadik) parlamenti választás után, egészen 1963 júniusáig, végsõ visszavonulásáig ismét a kormány feje és védelmi miniszter lett. Ben-Gurion nem csak politikus, de államszervezõ is volt, fontos elve volt a mamlachtiut, azaz az államiság megteremtése, azaz hogy az állami léttõl elszokott zsidóság hajlandó legyen némi központosított államépítõ fegyelemre. Õ volt az, aki az izraeli hadsereg (Cva Hagana Lejiszrael = Cahal) építõje, aki önkéntesek miliciájából ütõképes hadsereget kovácsolt. Ezért feloszlatta az Écelt és a Lehit, valamint megszüntette a Palmah (Plugot Machac = Rohamosztagok) kommandó speciális státuszát. Fiatal parancsnokokat nevezett ki a hadsereg élére, és a vezérkari fõnökök három-négyévenkénti cseréjével megakadályozta azt, hogy a hadsereg "állam legyen az államban". Szintén az õ érdeme, hogy szorgalmazta: tudományosan képzett emberek legyenek a hadsereg fõ posztjain. A zsidó állam külpolitikáját a védelemnek óhajtotta alárendelni, e nézete miatt pedig sokszor összekülönbözött Golda Meirrel és Moshe Sarettal. Az ötvenes években jó viszonyt épített ki a francia vezetõkkel, így Franciaországból a zsidó állam fegyverekhez jutott hozzá, és az 1956-os arab-izraeli háború is erõsítette a két ország kapcsolatait. Fontos lélektani gátat lépett át azzal, hogy a náci Németország utódjával, a Német Szövetségi Köztársasággal, és személyesen Konrad Adenauer kancellárral partneri viszonyt épített ki, amiért az izraeli jobboldali ellenzék, a Menachem Begin vezette Herut párt kemény bírálatokban részesítette. Pártja, a Mapai ellenében Ben Gurion arra is törekedett, hogy ne csak a Hisztadrut-vezetõibõl legyenek a fõ izraeli állami posztokat betöltõ tisztviselõk, hanem szélesebb alapokra helyezze az izraeli állami adminisztrációt. Fontos volt számára az, hogy fejleszze az ország stratégiailag fontos területeit, így az ejlati öblöt és a Negev-sivatagot. Ennek bizonyítására 1953-ban Szde Bokerban, egy Beer Sevától délre fekvõ kibbucban telepedett le. Vezetõi mûködését több vihar is megtépázta, 1961-ben az egyiptomi izraeli szabotázsakcióval foglalkozó Lavon-ügy következtében a Kneszetet feloszlatták. 1963 június 17-én jelentette be lemondását, Levi Eshkol miniszterelnökségét, és végleg visszavonult Sde Bokerba. Ugyanakkor az izraeli politikai élet aktív tagja maradt. 1964-ben ellenezte pártja és az Achdut Haavoda párt közeledését és 1965 januárjában, egy viharos Mapai-gyûlés után Ben-Gurion és elvbarátai úgy döntöttek, hogy külön listán indulnak a következõ Kneszet-választáson. Mindezért a Mapai bírósága eltávolította a pártból. Az új párt neve Rafi (Resimat Poale Jiszrael= Izraeli Dolgozók Listája) lett, ebben együtt szerepelt Mose Dajan, akkori mezõgazdasági miniszterrel és Simon Peresz védelmi miniszterrel. 1965-ben be beválasztották a Kneszetbe, mint a Rafi elnökét. Az 1976-es háború után a Rafi feloszlott és ujjáegyesült a Mapai-al, de Ben Gurion nem csatlakozott "vissza". Egyedül, pártonkívüli képviselõként dolgozott tovább a Kneszetben. 1973-ban húnyt el. A zsidó állam kevés embernek köszönhet annyit, mint a modern állami létforma gyakorlati kialakítójának, Ben Gurionnak, aki személyében is szimbolizálta a cionista mozgalom és a modern izraeli politika közti folytonosságot.