Szerencsére ez a könyv nem vész el a részletekben, s végig hallatlanul izgalmas olvasmány marad. Ennek oka, hogy a szerzõ vizsgálódását egyértelmû szempontok vezérelik s szorítják határok közé. Könyve születésének körülményeire már az elején utal: „Az orosz forradalom történetével foglalkozó fél évszázados munkám, kutatásaim során számtalanszor találkoztam az oroszok és a zsidók viszonyának kérdésével.” Ennek ellenére õ az elsõ, „aki alapos, higgadt tanulmány tárgyává teszi ezt a hatalmas, parázsként izzó témát”, a viszontagságokkal és feszültséggel teli együttélést. „Remélem, hogy munkám elsõsorban a két nép kölcsönös egyetértését segíti majd elõ, és nem a szélsõségesek és fanatikusok haragját fogja kiváltani. Mindkét fél – zsidók és oroszok – részérõl számítok jóindulatú szellemi partnerekre. Az orosz nép és a zsidók életérõl szóló munkámban az a szándék vezérelt, hogy megkeressem a kölcsönös egyetértés mindazon elemeit, melyek megszabadíthatnak a keserû múlttól és elvezethetnek a jövõbe” – olvashatjuk a kötet 1995-ben írt bevezetésének végén.
A kelet-európai zsidóság népesedési adatainak alakulásáról hiányosak és ellentmondásosak a történeti források, s ez érvényes a magyarországi zsidóságra is. Azt tudjuk, hogy Oroszország Lengyelország felosztása révén, 1772-ben jutott azokhoz a nyugat-ukrajnai területekhez, melyeken a zsidók többsége addig évszázadokon keresztül mint a lengyel–litván királyság messzemenõ vallási és kulturális autonómiát élvezõ alattvalója élt. Szolzsenyicin H. Graetz, Sz. M. Dubnov és más jelentõs zsidó történészek, illetve korabeli orosz adatok szerint „mintegy százezerre” teszi a cári birodalomba bekebelezett zsidóságot, ami, ha tekintetbe vesszük a már ott élõket, sem haladta meg a félmilliót a 18. század végére. I. Miklós uralkodása (1825–1855) alatt már „milliós zsidó tömegekrõl” esik szó, mellyel a cári hatóságok nem tudnak mit kezdeni. Késõbb Szolzsenyicin módosítja kiinduló adatait, és így ír: „Az orosz zsidó népesség állandó ütemben, sõt, egyre gyorsabban növekedett. Lengyelországot (ti. a varsói nagyhercegséget) nem számolva, számuk másfél milliót tett ki 1864-ben. Lengyelországot is beleértve 1850-ben 2 millió 350 ezer, míg 1880-ban 3 millió 980 ezer volt. A Lengyelország elsõ felosztásából örökölt egymilliótól az 1897-es népszámlálás által számolt 5 millió 175 ezerig tehát az oroszországi zsidó népesség száz év alatt az ötszörösére nõtt. A 19. század elején Oroszország zsidói a világ zsidóságának 30 százalékát tették ki, ami 1880-ban 51 százalékra nõtt. Ennek a történelmi jelenségnek a fontosságát annak idején sem a társadalom, sem az orosz adminisztráció nem vette eléggé fontolóra.” 
A kelet-európai zsidóság vallási hagyományai és a judaizmus kultúrája következtében életmódját tekintve elkülönült a túlnyomó többségben földmûveléssel foglalkozó nem zsidó tömegektõl, s ez a tény önmagában is megmagyarázza népszaporulatát a 19. század folyamán. Ebben az idõszakban az emberek mindenütt fiatalon házasodtak. És mert nem létezett hatékony fogamzásgátlás, az asszonyok rendszerint addig szültek, amíg termékenyek voltak, nem volt ritkaság, hogy egy család egyszerre nyolc-tíz gyermeket nevelt. De a zsidók gyerekeinek nagyobb volt az esélyük az életben maradásra, mint a parasztokénak, amit a halálozási statisztikák is bizonyítanak. A szülõk mûveltebbek voltak, magasabb volt az életszínvonaluk, jobb orvosi ellátásban részesültek és egészségesebben táplálkoztak, legalábbis a nem zsidó többséghez képest. Az sem volt mellékes szempont, hogy ha elszegényedtek, illetve megbetegedtek, számíthattak a zsidó hitközség (oroszosan kahal, héberül kehil) szerény támogatására, hiszen ezt a fajta szolidaritást a vallási törvények írták elõ.
Ez volt az alapvetõ anyagi oka annak, hogy a zsidóság Oroszországban tömérdek üldöztetés ellenére ragaszkodott a különállásához. Hagyományos szellemi értékeik (például az elvont gondolkodásra való hajlam, a tanulás megbecsülése, az új eszmék iránti nyitottság, stb.) lehetõvé tették zárt közösségeik fenntartását, az öröklött és tudatosan ápolt identitás megõrzését. A 19. században, az emancipáció korában derült ki, hogy ezeket a készségeket megbecsüli a polgári társadalom, illetve a kapitalizmus. Ezáltal a kelet-európai zsidók néhány évtized leforgása alatt a súlyos elmaradottsággal küzdõ térség modernizációjának „elsõ vonalában”, a politikai küzdelmek központjában találták magukat. 
A cári adminisztráció a zsidók túlnyomó többségét egészen 1916-ig (!) arra kötelezte, hogy a „letelepedési övezetben” éljenek. Óriási kiterjedésû nyugat-ukrajnai, belorussziai területekrõl van szó, melyeket dél-oroszországi területekkel is bõvítettek. De a „zóna” lényegében mégiscsak azonos maradt azokkal a vidékekkel, ahol az egykori lengyel–litván királyságban éltek a jiddisül beszélõ zsidók, gazdasági kapcsolatot ápolva a nem zsidó többséggel, ugyanakkor vallásilag, nyelvileg és kulturálisan egyaránt elkülönülve tõle. A hatóságok azért tartották fenn a „röghöz kötést”, mert „mindenáron meg kívánták akadályozni a keresztények és a zsidók közötti bármiféle keveredést és összeolvadást, azonban ez a törekvésük immár jócskán szembetalálta magát a korabeli gazdasági élet érdekeivel”. 
A cárok „zsidópolitikája” azonban nemcsak irracionális, hanem uralmuk természetébõl következõen elnyomó és brutális volt, és már a 19. század második felében világszerte élesen elítélték. Oroszország (és Románia) kivételével egész Európában végbement a zsidóság emancipációja, egyedül a cári rendszer tartotta fenn a diszkriminációt. Abból az elõfeltevésbõl kiindulva, hogy a „tanulatlan tömegek nem bírnának a teljesen beolvadt zsidóság gazdasági szorításával”, idõrõl idõre kitoloncolták az Oroszország belsejébe, mindenekelõtt a Moszkvába és Szentpétervárra „beszivárgott” zsidókat, közben „át akarták nevelni” a „zóna” zsidó tömegeit. Ebbõl a célból telepeket hoztak létre a zsidó önkéntesek számára Dél-Oroszországban, hogy „rászoktassák õket a földmûvelésre”. Amikor pedig a zsidóságot „szépszerével” nem lehetett hasonlóvá tenni a birodalom többi népéhez, jött a kényszer: a zsidókat eltiltották a kocsmatartástól és a pálinkafõzéstõl (amit természetesen mások nevén folytattak, mert a vodka iránti igény nem szûnt meg), majd a hitközségeket kötelezték arra, hogy meghatározott számú fiatal férfit küldjenek elõbb huszonöt, majd tíz évig tartó katonai szolgálatra, ahol kegyetlenül bántak velük. Miután pedig a zsidó újoncok, ha csak lehetett, megszöktek, I. Miklós alatt tömegesen küldtek zsidó fiúkat katonaiskolába, vagyis egyfajta „janicsáradót” kényszerítettek a zsidóságra. Késõbb, III. Sándor alatt az egyetemeken és a középiskolákban „más nemzetiségek védelmében” bevezették a „numerus clausust”, hogy elejét vegyék a zsidók tömeges továbbtanulásának. Továbbá a zsidókat egyenesen eltiltották bizonyos foglalkozások gyakorlásától, nemcsak köztisztviselõk, de ügyvédek sem lehettek. 
Szolzsenyicin hangsúlyozza, hogy ezek a despotikus módszerek általánosan elterjedtek a 19. századi Oroszországban, ahol csak 1861-ben szabadították fel a jobbágyokat, és a „belsõ útlevelek” rendszere továbbra is fennmaradt. S bár többször említi, hogy a leleményes zsidók különbözõ jogcímeken jelentõs számban telepedtek le a „zónán” kívül is, elismeri, hogy a zsidók gyûlölete a cári rezsim iránt messzemenõen indokolt volt, s táplálta a forradalmi mozgalmakat. A nagy orosz író felteszi a kérdést: ki volt a felelõs a sorozatos pogromokért, illetve maradt-e esély a huszadik század elejére, hogy a birodalom békés úton képviseleti demokráciává alakul át? Lehetett volna-e rendezni az oroszok és a zsidók ellentéteit, még azelõtt, hogy Oroszország elmerül az elsõ világháború vérzivatarában, majd pedig a bolsevikok megszerzik a hatalmat?
Szolzsenyicin az orosz forradalom elõzményeinek vizsgálatakor kiemelt figyelmet szentel a forradalmi terror és a politikai antiszemitizmus összefüggéseinek. Ennek keretében a zsidóságot nem csak passzív, szenvedõ félként mutatja be, hanem olyan jelentõs, aktív társadalmi tényezõként, melynek bizonyos rétegei a cári önkényuralom elleni harcban a radikalizálódás „kényszerpályájára kerültek”, s végül tudtukon kívül elõkészítették a bolsevikok hatalomra jutását. Vagyis nem a holokauszt, a tömeges megsemmisítés perspektívájából szemléli a kelet-európai zsidóság sorsát, hanem megpróbálja utólag rekonstruálni az orosz és a zsidó nép számára kínálkozó, tragikusan elmulasztott lehetõségeket. 
A szerzõ új források alapján vizsgálja meg a cári birodalmon 1880 és 1884, továbbá 1903 és 1906 között végigsöprõ két pogromhullám, valamint az ellenzéki mozgalmak és az 1905-ös orosz forradalom összefüggéseit. Rámutat arra a tényre, hogy csak a zsidó származású értelmiségiek egy kis csoportja vett részt a cári uralom ellen a terror eszközeivel is harcoló különbözõ narodnyik szervezetekben, hiszen az orosz zsidóság legalább hat, egymásnak többé-kevésbé ellentmondó programot követett. Jelentõs tömegei ragaszkodtak még mindig, a hagyományt követve a vallási identitás védelméhez az elszigetelõdés útján. Ugyanakkor nõtt azoknak a száma, akik e felfogással ellentétben a beolvadást tartották az egyetlen járható útnak. Voltak, akik a nemzeti és kulturális autonómiáért harcoltak Oroszországon belül, mások viszont emigrációra készültek. Végül a század végétõl egyre többen lettek a cionisták. A forradalmárok alkották a legkisebb csoportot, de számuk és szerepük természetesen így sem volt lebecsülendõ.
Tagadhatatlan tény, hogy a jobbágyokat felszabadító, és további reformokra készülõ cár, II. Sándor ellen 1881. március elsején elkövetett gyilkos „merénylet után zsidóellenes pogromok kaptak lábra mindenütt Új-Oroszország és Ukrajna területén”. Kétséges azonban, hogy milyen politikai elõzményei voltak a pogromhullámnak. A cári hatóságok gerjesztették a zsidóellenes erõszak tombolását, arra hivatkozva, hogy a merényletet elkövetõ, Népakarat nevû szervezet tagjai között zsidó származású diákok is voltak? A forradalmároknak állt érdekében a rendszert gyengítõ zavargások kiprovokálása? Vagy az események lényegében spontán módon, az addig felhalmozódott feszültség miatt következtek be?
Szolzsenyicin cáfolja, hogy a „hatóságok a felbujtókkal teljes egyetértésben cselekedtek”, hiszen a korabeli viszonyok között egy ilyen, óriási területekre kiterjedõ akciót nem lehetett központilag megszervezni. Talált továbbá olyan röpiratokat is, melyekben a narodnyik forradalmárok a megtámadott zsidók védelmében fellépõ, rendcsináló cári hatóságok és a zsidók ellen izgatják a tömegeket. Korabeli jelentéseket idézve azt állítja, hogy az 1881 tavaszi – egyébként elvetélt – ogyesszai és jekatyerinoszlávi pogromok „hátterében a narodnyik bujtogatók álltak”. A legvalószínûbb egyébként az, hogy a cionista ideológia jelentkezéséhez vezetõ és az orosz zsidók tömeges kivándorlását elindító pogromhullám az általános társadalmi válság elmélyülésének következménye volt, ugyanúgy, mint az 1903. április 3-án kitört kisinyovi pogrom is, mely széles körû nyilvánosságot kapott a nemzetközi sajtóban. Szolzsenyicin határozottan állítja, nem felel meg a valóságnak, hogy az 1905 folyamán végrehajtott több száz pogrom az egyébként meglehetõsen tehetetlen cári rendõrség mûve volt, különös tekintettel arra, hogy ezek „nemcsak zsidóellenesek, de forradalomellenesek is voltak”. Szerinte nem igaz, hogy a zavargásokat az Orosz Népi Szövetség, ez az 1905 októberében alakult jelentéktelen monarchikus párt szervezte. A nevezetes „fekete százakat” sem tudták mindeddig azonosítani a történészek. Tény azonban, hogy a politikai antiszemitizmus ideológiája a cári udvarhoz közel álló körökben, illetve a titkosszolgálat, az Ohrana berkeiben született meg ebben az idõben, amit a „Cion bölcseinek jegyzõkönyve” címû rágalmazó iromány is igazol. 
A szerzõ ugyanakkor felhívja a figyelmet arra az eddig kevéssé ismert tényre, hogy 1917 elõtt az oroszországi zsidóság a legnagyobb megpróbáltatást az elsõ világháború elsõ idõszakában élte meg. Az általános vezérkar ugyanis az 1915-ös visszavonulás során politikai okokból elrendelte a zsidók tömeges kitelepítését a front övezetén kívülre. A tehetségtelen orosz tábornokok a kémkedéssel gyanúsított zsidókat tették meg a vereségek bûnbakjának, s ekkor több, immár valóban központilag megszervezett pogromra is sor került. Zsabotinszkíj, a nagy orosz cionista vezetõ az 1915 májusában leállított, százezreket érintõ tömeges kitelepítésrõl – mely sok tekintetben már a holokausztot elõlegezte meg – úgy vélekedett, hogy az „spanyol Ferdinánd és Izabella 15. századi uralkodása óta valószínûleg a legnagyobb katasztrófa volt”.
Nem érdemes tovább ismertetni ennek a valóban óriási jelentõségû könyvnek a részleteit: nincs mese, mindazoknak, akik érdeklõdnek a téma iránt, el kell olvasniuk. Állításaival pedig érvek felvonultatásával vitatkozzanak a hazai russzisták, illetve a kelet-európai antiszemitizmus történetével foglalkozó történészek. 
(A. I. Szolzsenyicin: Együtt I. Oroszok és zsidók a cári birodalomban, Allprint kiadó, 2004. 633 old., ármegjelölés nélkül)