Másfél millió ember - ma már tudjuk, hogy ennyien voltak. Örmény férfiak, nõk és gyerekek, akiket az akkori török kormányzat utasítására, de legalábbis egyértelmû jóváhagyásával, tudatosan, szisztematikusan, kifejezetten etnikai tisztogatás céljából, egy 1915 és 1918 közötti, valójában 1922-ig elhúzódó gigantikus pogrom keretében lemészároltak. A nacionalista és rasszista "ifjútörök" tettesekkel szakító államalapító, Kemal Atatürk a 20-as évek elején még megkövette az általa tudott 800 ezer áldozatot, ám az utána jövõ kormányok máig tagadják a genocídiumot, büntetik azt, aki ezzel próbálkozik , világ- és polgárháborús áldozatoknak tekintve örményeket, törököket.

A probléma az, hogy van egy ország, amely szintén vonakodik hivatalosan, a genfi egyezmény értelmében is népirtásnak nevezni az örmények tragédiáját, és ez egy olyan állam, amelynek pedig jobban kéne tudnia: Izrael.

A világ keveset tanult és sokat felejtett kilencven év alatt. Bár a mostani kerek évfordulón (leginkább a török EU-csatlakozás kapcsán) többször is elõkerült a tömeggyilkosság ügye, sem Amerika, sem az EU, sem az egyes európai tagállamok nem készek kiélezni a helyzetet Ankarával. Amerikában Ronald Reagan volt az utolsó elnök, aki nyíltan genocídiumnak nevezte a történteket, ma, a 90. évfordulón George W. Bush az amerikai örmény lobbi legnagyobb erõfeszítése ellenére sem tette meg ezt a "gesztust", ahogyan elõtte Clinton sem - kizárólag azért, hogy ne veszítsék el muzulmán világbeli fontos, nyugatos támogatójukat, a reformokban egyébként példaértékû Törökországot. Az örmények szerint az amerikai zsidó lobbi tevékeny szerepet vállalt abban, hogy a Kongresszus az elmúlt években nem genocídiumként emlékezett meg a történtekrõl.

Az Európai Parlament 1987-ben a genocídium elismerésére és az áldozatok megkövetésére szólította fel Ankarát - ám az EU az uniós tagságra pályázó országtól hivatalosan nem követeli meg ugyanezt. A török diplomácia élénken protestál és gyakorol nyomást az örményekkel szolidarizálódó parlamentekre (pl. oroszok, franciák, lengyelek), sõt még azt is megtehette, hogy egy egész német tartomány, Brandenburg történelemkönyveibõl kivetette az 1915-22-es eseményeket. A francia konzervatívok megígérték, hogy a török csatlakozás feltételéül próbálják szabni a genocídium elismerését, a francia szocialisták pedig megígérték, hogy az ottani holokauszttagadó törvényhez hasonlóan az örmény népirtás tagadását is büntetni fogják - hiába. Októberben az Európai Unió egy hivatalos álláspontját tekintve holokauszttagadó országgal kezdi meg a csatlakozási tárgyalásokat.

Ha az ember azt gondolja, hogy ilyen helyzetben az örmény nép számíthat azon nép szolidaritására, amelynek a múltban van tapasztalata üldözéssel, népirtással, a jelenben pedig napi terrorral - akkor alaposan téved. Izrael, illetve a zsidó diaszpóra, ezen belül is különösen az amerikai zsidó közösség egy része nem tartja szívügyének az örménykérdés napirenden tartását, s vonakodik nevén nevezni a genocídiumot. Izrael - Amerikához hasonlóan - egyetlen komoly muzulmán geostratégiai szövetségesét kíméli meg a csúnya szótól, a zsidó közösség egy része pedig mintha a holokauszt egyedülállóságát féltené e kis keresztény néppel történtektõl. Elfelejtve, hogy Hitler éppen az örmények kiirtására hivatkozott kérkedve, amikor a zsidók kiirtását tervezgette. A törökök ma hol azt kommunikálják (az örmények felé), hogy az akkori kormány "zsidó-cionista befolyás" alatt állt, hol azt (a zsidók felé), hogy az örmény hõsök több száz zsidót is meggyilkoltak anno. A cél világos: megakadályozni a lehetséges zsidó-örmény szolidaritást.

Örmények és zsidók sorsa sok tekintetben hasonlít egymásra. Környezetük mindkét közösségre elkülönülõ, arrogáns, intellektuális, jómódú, kapzsi, törtetõ, összetartó, világ-összeesküvésre hajlamos népként tekint évszázadok óta, s e két közösséget sújtotta egyedülálló, szisztematikus népirtás a XX. században. Ahol a két csoport ma együtt él, remek a szomszédi viszony (New York, Párizs egyes kerületei), ám a diplomácia meglepõen távolságtartó. Jereván és Jeruzsálem hivatalosan elismeri egymást, ám egyikük sem tart fenn követséget a másik országában - az izraeli nagykövet Tbiliszibõl, a grúz fõvárosból ruccan át havonta kétszer az örmény fõvárosba.

Az izraeli parlamentben utoljára 1994-ben, Joszi Beilin külügyminiszter-helyettes szájából hangzott el az, hogy a zsidó állam genocídiumnak tekinti a történteket. Ez azóta sem ismétlõdött meg, sõt a máig hivatalosnak nevezhetõ álláspontot Simon Peresz külügyminiszter fogalmazta meg 2001-es ankarai látogatásán. Peresz (akit a Turkish Daily News azzal idéz, hogy "az örmény vádaskodások értelmetlenek") a mai török nyilatkozatokkal kísértetiesen egybevágó szavakkal kijelentette: "A történelmi kérdésekkel történészeknek kell foglalkozniuk. (...) Visszautasítjuk, hogy párhuzamot próbáljanak vonni a holokauszt és az örmény vádak közé. Semmilyen, a holokauszthoz mérhetõ esemény nem történt. Tragédia, ami az örményekkel történt, de nem genocídium." Egy évre rá hasonló kijelentést tett a jereváni izraeli nagykövet is, ami ellen az örmény külügy éles hangú jegyzékben tiltakozott.

2000-ben, a jeruzsálemi örmény közösség megemlékezésén Joszi Szarid oktatási miniszter ígéretet tett ugyan arra, hogy "az örmény genocídium hangsúlyos helyet fog elfoglalni" a középiskolás tananyagban, ám ez máig nem történt meg. Izrael Állam függetlenségének 2003-as ünnepségén viszont megeshetett az a diplomáciai botrány, hogy Naomi Nalbandian örmény származású izraeli aktivistának - török nyomásra - ki kellett vennie a beszédébõl azt az utalást, hogy õ "az örmény genocídium harmadgenerációs túlélõjeként" vesz részt az ünnepségen. (Megdöbbentõ módon az örmény genocídium egyik legprominenesebb tagadója a jeles iszlámszakértõ, Bernard Lewis professzor, aki szerint a mészárlás nem tudatos népirtási szándékkal történt, hanem az akkori örmény "lázadás" eredménye volt. Szerinte a török kormány "csak" deportálni akarta az örményeket: "Egész Anatóliában voltak gerillaharcok.")

Szerencsére vannak olyan ismert kutatók, mint Yehuda Bauer vagy Yair Auron, akik szégyenteljesnek tartják az eddigi izraeli magatartást. Auron azzal érvel, hogy a zsidó állam cinizmusa, "aktív tagadása" megkérdõjelezi a genocídiumról való tudásunkat, és nem a soá egyedülállóságát õrzi, hanem éppenséggel "a holokauszt jelentõségének emlékét gyalázza meg". Bauer pedig arra emlékeztet, hogy a holokauszt "az eddigi ismereteink szerinti legszélsõségesebb esete volt a genocídiumnak", de "az ifjútörökök sem véletlenszerûen gyilkolták meg emberek tömegeit: örményeket öltek. (...) Minden genocídium más, de hiba volna eltekinteni a hasonlóságoktól." Yehuda Bauer azt a vitatható kijelentést is megkockáztatja, hogy a holokauszt nem volt "egyedülálló", mivel ez azt jelentené, hogy ilyesmi soha többé nem történhet meg, zsidókkal, tutszikkal, darfuriakkal, másokkal. Márpedig szerinte "ez egyszerûen nem igaz. (...) A genocídium fenyegetése ma mindenütt jelen van."