Az utóbbi hónapokban olyan méreteket öltött a zsidóellenesség Európában, hogy az amerikai kongresszus két hete külön határozatban szólította fel az európai kormányokat az atrocitáshullám megfékezésére. A támadássorozat azonban legfeljebb mennyiségében, nem pedig minõségében új: ismét az izraeli–palesztin konfliktus az ürügy, ismét az európai zsidókat büntetik Izrael politikájáért, és ismét kiderül, hogy az antiszemitizmus egyáltalán nem a jobboldal „privilégiuma”.

Mintha rendkívüli állapot lenne Európában, olyan az olvasata az amerikai kongresszus 393. számú, demokraták és republikánusok által egyaránt támogatott határozatának: a dokumentum felszólítja a kormányokat, hogy tegyenek hathatós intézkedéseket az európai zsidó közösségek biztonsága érdekében. A döntést üdvözölte az egyik legbefolyásosabb, antiszemitizmus ellen küzdõ szervezet, a Rágalmazás-ellenes Liga (ADL), amelynek elnöke, Abraham H. Foxman a tavaly szeptember 11-i terrortámadás után azt írta: „A történelem megtanított bennünket arra, hogy nagy stressz, nagy instabilitás, félelem és bizonytalanság idején egy dolog biztosan megjósolható: az antiszemitizmus.”

Európának azonban nem volt szüksége szeptember 11-ére, a Világkereskedelmi Központ (WTC) elleni támadás zsidóellenes narratívájára, a Moszad állítólagos háttérmunkájáról és a négyezer, állítólag megmenekült zsidó WTC-dolgozóról szóló legendára: a legújabb antiszemita hullám már jóval elõtte, 2000 végén, a második palesztin intifáda után elkezdõdött. Európa ugyanis ismét az európai zsidó közösségeken torolja meg Izrael vélt politikai bûneit, Európa zsidó polgárai ezért úgy érzik: a külvilág Izrael ott állomásozó nagyköveteiként tekint rájuk.

Ha összevetjük az utóbbi két évtized európai antiszemita hullámait az izraeli –palesztin konfliktus fõbb állomásaival, azt látjuk, hogy a támadások mindig akkor kezdõdnek, amikor a zsidó állam valamilyen formában válságba kerül. A nyolcvanas évek elején, a PFSZ elleni libanoni hadjárat idején Németországban, Belgiumban és Franciaországban arabok és neonácik követnek el sorozatos terrortámadásokat zsinagógák és zsidó (vagy annak tartott) létesítmények, éttermek, magánlakások ellen. 1983 után kimutathatóan csökkennek, majd 1987, az elsõ intifáda kezdete után újra (szó szerint) kirobbannak a támadások, megszaporodnak az inzultusok. A következõ fordulópont 1991: az öbölháború idején, amikor Szaddám Huszein Scud rakétákkal támadja Izraelt, Németországban ugrásszerûen megnõ a zsidóellenes erõszakcselekmények, robbantások száma. Jellemzõ, hogy a vázolt közel-keleti események többségében Izrael fenyegetett helyzetben volt.

Csaknem két éve ismét égnek az európai zsinagógák, párizsi, berlini, brüsszeli rabbikat, zsidó diákokat inzultálnak az utcán. Egy londoni jesiva-növendéket 27-szer szúrnak meg késsel egy buszon. Gránátot dobnak egy berlini zsidó temetõbe, meggyalázzák a holokauszt-emlékmûvet. A herfordi zsinagógán graffiti jelenik meg, miszerint „Hatmillió nem volt elég”, mármint holokauszt-áldozatból. Görögországban is zsidó temetõket dúlnak fel, Hollandiában Hitler-képekkel és horogkeresztekkel tartanak Izrael-ellenes tüntetést. Németországban ugyanilyen tüntetésen palesztinok és muzulmán vendégmunkások talpig terroristába öltöztetett gyerekekkel vonulnak, testükön élethû bombautánzattal. Lyonban két autóval hajtanak egy zsinagógába, Montpellier-ben a zsidó közösségi házat, Toulouse-ban egy zsidó sportklub épületét robbantják fel ismeretlenek, fegyverrel támadnak egy kóser mészárosra. Brüsszelben „Mocskos zsidó” és „Elégetünk téged!” feliratokat festenek zsidó tulajdonú boltokra.

A június végén aktualizált, globális antiszemita atrocitásokról szóló internetes ADL-lista kinyomtatva nem kevesebb, mint 11 oldal – és hol van még az év vége. A legtöbb incidens Franciaországban történt, ahol csaknem ötmillió, muzulmán vallású észak-afrikai arab bevándorló él. Közülük sokan – hála a mûholdas televíziózásnak – élõ egyenesben nézhetik a katari al-Dzsazira („az arab CNN”) minden felesleges tárgyilagosságtól megkímélt, Izrael-ellenes és alig leplezetten Bin Laden-párti mûsorait.

A Rágalmazás-ellenes Liga nemrég közzétett, nagy figyelmet keltett felmérése szerint az európaiak 30 százaléka táplál hagyományos antiszemita elõítéleteket; ugyancsak 30 százalékuk úgy hiszi, hogy a zsidóknak túl nagy a befolyásuk az üzleti világban; 45 százalékuk szerint a zsidók lojálisabbak Izraelhez, mint saját hazájukhoz; 39 százalékuk szerint a zsidók túl sokat beszélnek a holokausztról. Ugyanakkor 69 százalékuk aggasztónak nevezte az utóbbi hónapok európai zsidóellenes támadásait.

Nem a klasszikus, kontinentális zsidóellenesség feléledésének vagyunk azonban tanúi, hanem a közel-keleti eseményekre adott „anticionista” reakcióknak. Amelyek persze nem így néznének ki, ha Izrael állam léte, szerepe, és nem mellékesen: a „zsidókérdés” nem volna továbbra is meglehetõsen feldolgozatlan az európai nyilvánosságban.

A „harmadik” világ számos országában lényegesen tragikusabb, diktatórikusabb körülmények között élnek népek, mint a palesztinok, számos regionális, etnikai, vallási harc sokkal véresebb körülmények között zajlik és sokkal nagyobb számú áldozatot követel. Mégis: az elmúlt évtized legindulatosabb európai tüntetései nem Boszniáról, Ruandáról, Irakról vagy Iránról szóltak, nem Szíria, Líbia, Szaúd-Arábia, Etiópia vagy Zimbabwe ellen irányultak, hanem a palesztin nép Izrael általi „elnyomása” ellen, néhány, az 1967-es háborúban önvédelmi céllal elfoglalt, és idõben vissza nem adott terület miatt.

"Kolonializmussal"és "rasszizmussal" vádolják a zsidó államot azok, akik ugyanakkor teljesen természetesnek tartják, hogy a létrehozandó Palesztina etnikailag homogén nemzetállam lesz, amelynek területén nem létezhet zsidó település. Az európai bal- és jobboldal ma már elismeri, hogy minden népnek és nemzeti kisebbségnek joga van a nemzeti szuverenitáshoz, államisághoz, önvédelemhez, csak éppen Izrael esetében tartja ezt megvitatandó kérdésnek.

Az amúgy sem ismert, rendre félreértett "cionizmus" elleni fellépés, "Izrael jogos kritikája" így lényegében a zsidóság puszta egzisztenciájának megkérdõjelezéseként, az utcán pedig már vegytiszta, nyílt antiszemitizmusként nyilvánul meg: a támadások ugyanis nem elsõsorban izraeli, hanem zsidó vallási és kulturális létesítmények ellen irányulnak. Leon de Winter író szerint Izrael palesztinpolitikája „segített” abban, hogy a zsidók ne áldozatként, hanem (végre kritizálható) tettesekként jelenjenek meg: "Ebben az atmoszférában tûnhetett el a zsidókkal szembeni európai bûntudat."

Mindez nem képzelhetõ el a nélkül a politikusi és véleményformálói konszenzus nélkül, amely szerint a közel-keleti konfliktusnak alapvetõen Izrael az okozója, nem pedig az arab államok és a palesztin terror. E konszenzust szinte feltétel nélkül osztják a zsidókat is „végre bírálni” akaró jobboldali véleményformálók és az EU-ban egyre dominánsabb pozíciókba kerülõ, 1968-as szocializációjú, minden „elnyomott” néppel automatikusan rokonszenvezõ egykori szélsõbaloldali politikusok.

Németországban a második világháború után alakult ki a "zsidókkal", majd Izraellel való szolidaritás, illetve a bírálhatatlanság „kíméleti idõszaka” (Schonzeit), amelynek végét az a frankfurti színházigazgató jelentette be nyilvánosan, aki 1985-ben színpadra vitte Fassbinder egyik, zsidóellenes sztereotípiáktól hemzsegõ darabját. A ’68-as diákok az 1967-es háború után fordultak szembe Izraellel – nem utolsósorban azért, mert a Springer-konszern lapjai (Bild, Die Welt), miközben õellenük heccelték a közvéleményt, nyíltan kiálltak Izrael mellett. A hetvenes évek palesztinkendõs szélsõbalos aktivistái náci nyelvezetet használva („Izrael a palesztinkérdés végsõ megoldását akarja”) támadták a zsidó államot. Dieter Kunzelmann ex-kommunaalapító már 1971-ben is nyíltan beszélt („az antiszemitizmusból csak Izrael soviniszta vezetése profitál”), Horst Mahler RAF-ügyvéd pedig ma már a neonáci NPD ideológusa.

A hetvenes évek végén Schmidt kancellár volt az, aki egy sajátos logika alapján (a náci bûnök nélkül nem jön létre Izrael; Izrael nélkül nincs palesztin szenvedés; Németországnak ezért történelmi kötelessége szuverenitáshoz segíteni a palesztinokat) jobb viszonyt ápolt az arab államokkal, mint Izraellel. A kép ma már lényegesen kiegyensúlyozottabb, a német politikai elit alapvetõen Izrael-párti, de az Izraelt elítélõ egyik legutóbbi ENSZ BT-ülésen Németország is csak tartózkodott.

„Fontosnak tartom, hogy a német kormány olyan irányba haladjon, amely nem az EU irányvonalának felel meg” – fogalmazott ezzel kapcsolatban Dr. Shimon T. Samuels, a Simon Wiesenthal Központ európai igazgatója. A Közel-Kelet kérdése valóban szembetûnõ módon megosztja az európai és az amerikai külpolitikát: míg Washington több-kevesebb következetességgel Izraelt támogatja, Európa hosszú évek óta a palesztinok önrendelkezési jogáért küzd, illetve a Palesztin Hatóságot segíti EU-alapokból. Itt Németország léphetne fel a legnagyobb erkölcsi súllyal.

Az 1986-os, a holokausztot relativizálni szándékozó „történészvita”, majd az 1991-es öbölháború fordulópontot jelentett sok német számára. A Zöld Pártban például kifejezetten konfliktust okozott a zsidó állam Irak általi fenyegetettsége, valamint az a tény, hogy a PFSZ Szaddámot támogatta. A Konkret címû, akkor befolyásos havilap kommunista fõszerkesztõje, Hermann L. Gremliza Izrael pártjára állt, és ezzel azóta is magára marad a kritikátlan palesztin szolidaritásban utazó bal- és szélsõbaloldal (marxisták, kommunista zöldek, PDS, autonómok stb.) köreiben. Az öbölháború idején derült ki egyébként az is, hogy Genscher és a mostanában antiszemitaként megnyilvánuló Möllemann FDP-politikusok elõtte segítették az iraki diktátor (valamint Líbia) német vegyi fegyverekkel, mérges gázokkal való ellátását.

A nagy vihart kavart szíriai származású FDP-aktivista, a korábban zöld színekben antiszemita Jamal Karsli kiszólása, mely szerint Izrael lényegében „náci módszereket alkalmaz”, vihart kavar ugyan, de nem számít különösebben szélsõségesnek egy olyan közegben, ahol talán árnyaltabb formában, de sokan hosszú évek óta ugyanezt gondolják. A konzervatív Frankfurter Allgemeine még a PFSZ-terror elleni libanoni háború idején is arról panaszkodott, hogy „a világ közönyösen szemléli” Izrael állítólagos kegyetlenkedéseit, a liberális Der Spiegel pedig még hat éve is „militáns iszlám ellenállási mozgalomnak” nevezte a Hamaszt.

Henryk M. Broder, az egyik legkitûnõbb németországi publicista írta tizenhat éve: „A probléma az antiszemitizmussal nem az, hogy létezik, hanem hogy senki nem vállalja nyíltan.” E probléma azóta megoldódott.